4.rész

Irány az álmomhoz!!!!

Azok az igazi barátnők, akik hajnalban is átjönnek ha kell. Már felhívtam mindenkit. Pattogtattam egy kis kukoricát, és csináltam inni valót is, úgy, hogy a nappaliban közben bekapcsoltam a tv-t, és az is üvöltött. És csak most jön a furcsaság: a szüleim nem keltek fel! Ők aztán a mélyalvó bajnokok! Megérkeztek a lányok: Judit, Fanni, Emese. Nagyjából fél három lehetett, de a lányok boldogan jelentek meg nálam. (Igaz kicsit álmosan, pizsiben.) Nevetve beültek a szobámba, majd össze estek, de továbbra is nevettek. Viszont én teljesen komoly voltam, hiszen ez volt életem első, és valószínűleg utolsó kis kongresszusa.

 

Emese, tudván hogy most ÉN PREZENTÁLOK, tisztelettudóan feltette a kezét, és megkérdezte: 

-          Tanárnő! Miért is vagyunk most itt pontosan? - Persze viccelődve kérdezte.

-          - Azért, mert lenne egy jó terven a nyárra, és azt gondoltam, ti is szívesen benne lennétek.

-          - Rendben. - Mondták együtt, mert tudták, ahogy sok minden másban, lehet, hogy ebben is egyezni fog a véleményünk.

-         - Szóval, én már mindet elrendeztem. A repülőutat, a szállást, a munkahirdetéseket, a menetrendet és…- mondtam izgatottan, mint egy gyerek, aki egy tábborra készül.

-          -Várj, várj! - Mondta Fanni csillapítva, aki most előbb kapcsolt mint a többiek.

-          -A legfontosabbat kifelejtetted: hova és mikor? – Mondta, mint egy bölcs.

-          -Na jó, akkor az elejétől mondom. Szóval: Koreába szeretnék menni egy kis nyaralás végett, plusz mert ez az új álmom.

-          Ott van kint tesód is, nem? - kérdezték.
-          De igen, de nem azért...
-          Jaj ne már! Nem akarok én ide–yoda pattogni, hogy elmenjek a kínaiakhoz. Ha látni akarom őket, bemegyek egy kínaiba. - mondta Judit morcosan, csak azért, mert néha egy kicsit előítéletes más népekkel.
-          Ugyan már, Judit! Egy csomó európai is van ott. Még azt is lefogadnám, hogy valami helyes is van kint, pont neked való. - mondtam kiskutyaszemekkel.
-          De ott mi nem értünk egy mukkot sem. - szólt hozzá a gondolatmenethez Fanni.
-          De igen... Na jó, bevallom, hogy én tudok a nyelven. Egyszer még 14 lehettem, amikor a testvérem elráncigált egy nyári nyelvtanfolyamra. Azt mondta nekem, hogy muszáj vele mennem, mert még szükségem lehet rá, és azt is, hogy csak ezen az egy nyelven lehet tanulni azon a tanfolyamon. Bevallom én nagyon rossz tanuló voltam, épp csak átmentem, mert beszélni tudok a nyelven, de ahhoz már nem volt türelmem, hogy az írást is megtanuljam.
-          Miért nem mondtad el? – kérdezték megütközve.
-          Azért, mert azt hittem, mind úgy reagáltok rá, mint az imént Judit tette.
Erre Emese feltette a kezét, és azt kérdezte:
-          Ki szavaz arra, hogy kimenjünk Koreába? - Én rátettem a kezem, Fanni is felnyújtotta, és végül Judit is, már nem annyira morcosan. (Talán meghatottam a szövegemmel?) Amíg elmondtam a részleteket, mindenki elaludt, de én még mindig lelkesen szónokoltam. Mikor észbe kaptam, felráncigáltam őket a padlóról.

-  Fél nyolc van. – mondtam egy cuki mosollyal a végén.

- Jaj! - ugrott fel Judit. - Nekem suli van fél óra múlva, mennem kell!

-  Már mi is megyünk.

- Sziasztok!

- Szia, Réka! - mondták, és elmentek.

Na, ez is összejött. Már csak ki kell várni.